Miután a Nagyi meghalt, Nagyapa alig beszélt a temetésen. Ő ragaszkodott hozzá a fotó, mint egy matróz, hogy egy mentőcsónakban a vihar, bólogat stiffly az emberek, mintha a szavak összetörheti neki, teljesen. Mindig, minden oly sokszor, hogy sikerül egy kis, ferde mosollyal—egyike azoknak a bátor kis dolgokat, hogy repedt át, a szomorúság olyan, mint a napfény keresztül nehéz felhők.
Ez alatt az első héten meglátogattuk gyakran, melyen húsos, majd felajánlotta, hogy marad az este. Néha úgy sikerült a méret az ételek, ugrat minket, mondván, Hogy „gyerekek hiszem, etetés egy hadsereg?” De soha nem kértem semmit. Folyton csak megveregette a vállam, s azt mondja, „én jól vagyok,” mint egy karcos lemezt ragadt ugyanaz, fáradt kifejezés, mely egy fél mosollyal, hogy soha nem érte el a szemem.
Aztán egy reggel, egyszerűen nyoma veszett. Nem búcsúlevelet, nem bőrönd az ajtó mellett—csak a régi kocsi eltűnt a ház elől, a ház be volt zárva, mint ha épp most lépett ki a tej. Emlékszem, mosolyog az abszurd, milyen jól jár—Nagyapa, még a menekülés volt biztos, hogy a függöny, hogy hetero.
Eltartott egy pár ideges nappal azelőtt rájöttem, hova ment: egy kunyhót épített régen, az erdő mélyén, elrejtve, mint egy titkos csak ő tudta.
Amikor rátaláltam volt, szakállas, nyugodt, körülvéve fürtök fűrészpor, úgy néz ki, mint egy férfi több mint egy öreg fa gyökerezik mélyen a föld. Ő köszönt rám egy lassú, fáradt vigyorral, az a fajta, aki azt éreztette veled, hogy te pontosan ott, ahol kellett volna.
„Csak kellett csendet,” mondta, a hangja olyan lágy, mint egy hulló falevél—első alkalommal egy darabig, ő mosolygott, úgy, ahogy ő gondolta.
