Megmentettem egy varjút, amikor sebesült szárnyúval találtam, és egy héttel később valami nagyon váratlan dolog történt 😱 😱
Egy hosszú munkanap után tartottam hazafelé. Kellemetlen, de finom eső esett.
És hirtelen egy furcsa hangot hallottam.
Nem hangnak vagy fütyülésnek hangzott. Egy sikoly volt, éles és panaszos. Megálltam. A hang a régi játszótér melletti bokrokból jött.
Közelebb mentem, lehajoltam… és megláttam. Egy varjú. Ott ült, csuromvizesen, tollai a testéhez tapadtak, és az egyik szárnya ernyedten lógott. A madár nem próbált elrepülni. Csak nézett rám.
– Nyugi, haver. Lássuk, mit tehetünk – suttogtam, miközben óvatosan felvettem a madarat, és a kabátom alá dugtam.
Otthon készítettem neki egy dobozban egy sarkot: meleg törölközők, melegvizes palack, egy kis víz, hús a hűtőből. Ivott, evett – bizalmatlanul, de evett.
Eltelt néhány nap. A szárny begyógyult, a varjú egyre erősebb lett. Először a szobában repkedett, aztán elkezdtem kiengedni az udvarra. De minden este visszatért.
És akkor… a madár eltűnt. Vártam egy napot, kettőt, hármat. Eltelt egy hét. Azt kezdtem hinni, hogy a varjú örökre eltűnt. De pontosan a hetedik reggel újra hallottam az ismerős károgást.
Odarohantam az ablakhoz – és ott volt. De nem egyedül. Folytatás az első hozzászólásban 👇👇
Valami csillogott a csőrében. Óvatosan letette a tárgyat az ablakpárkányra, és mintha mi sem történt volna, berepült a szobába. Körberepülte a mennyezetet, leült a kanapé karfájára, és rám meredt.
Remegő kézzel vettem fel a kulcstartót. Egy régi, kopott kulcstartó volt rajta, apám monogramjával.
Az elhunyt édesapám, aki egy éve hunyt el. Vele együtt elvesztettük ezeket a kulcsokat is. Soha nem találtuk meg őket.
Hogy a varjú hogyan tudta meg, nem tudom. Talán soha nem is fogom megtudni.
De azóta nemcsak egy újabb meleg emlékem van apámról, hanem egy hűséges barátom is, fekete szárnyakkal és emberi lélekkel.
