Egy csendes utcában, nem messze a parkból, a járókelők furcsa látványra lettek figyelmesek: egy német juhászkutya szaladgált a járda szélén. Nem csupán ugatott – az ugatása kitartó, szívszorító volt, mintha segítséget próbált volna hívni.
A kutya szaglászta a fém aknafedőt, néha megmerevedett, néha az oldalra szaladt, majd ismét visszatért a helyszínre. Néha karmolászta a fedelet a mancsával, rárugózott, majd vonítani kezdett. Az aggodalma annyira nyilvánvaló volt, hogy már nem tűnt egy utcai kutya szokásos viselkedésének.
Eleinte a járókelők nem figyeltek rá.
„Biztos talált valami ennivalót” – mondták néhányan.
„Vagy talán az alatta lévő egér érzett valamit” – javasolták mások.
De a kutya nem hátrált meg. Újra meg újra visszatért a aknafedőhöz, körbe-körbe szaladt, hangosan ugatott, és az emberekre nézett – egyenesen, könyörögve.
Végül egy férfi nem bírta tovább. Odament, lehajolt az aknafedőhöz, és zseblámpával belesütött. És éppen akkor az arca elsápadt attól, amit látott. Nem számított arra, hogy ilyesmi lesz az aknában…
„Ott van egy kölyök…” lehelte ki.
A többiek követték őt. Belestek az aknába, és megdermedtek. Egy apró kölyökkutya feküdt a sáros víz, sár és szemét között. Alig élt – remegett, nyöszörgött, és az egyik mancsát furcsán tartotta. A látvány rémisztő volt.
„Ott halt volna meg…” hallatszott alig hallhatóan valaki szava.
Valaki lemászott az aknába, óvatosan kihúzta a kölyköt, betakarta egy kabátba, és elvitte a legközelebbi állatkórházba.
És csak ekkor nyugodott meg a juhászkutya. Leült a kölyök mellé, és csóválta a farkát, mintha meg volt győződve róla, hogy most már minden rendben van. Nem mutatott többé szorongást, és nem próbált az emberek után menni.
„Nem az ő kölyke” – mondta valaki. „Csak… nem tudott elmenni mellette.”
A kutya egy ideig az aknafedő mellett ült, majd felállt és elment – csendesen, nyugodtan, mintha teljesítette volna a kötelességét. Ilyenek az állati teremtés csodái.
