Minden egy ködös reggelen kezdődött. Átsétáltam a mezőmön, a földet még dér borította.
És hirtelen megláttam őket.
A kupacok kerekek, göröngyösek voltak, jégbe fagyva. Úgy feküdtek ott, mintha várnának valamire.
Szinte élőnek tűntek…
Egy pillanatra az az érzésem támadt, mintha egy másik világba csöppentem volna.
Megálltam.
A föld, a hideg, a csend… minden körülöttünk megfagyottnak tűnt ezek mellett a különös alakok mellett.
Elővettem a telefonomat és lefényképeztem – csak úgy reflexből, anélkül, hogy értettem volna, miért.
Nem azért, hogy bármit is bizonyítsak. Csak mert furcsa volt. Mert még soha nem láttam ehhez hasonlót a földjeimen.
Aztán, ahogy közelebb értem, visszatért hozzám a valóság.
El is felejtettem őket. Ezek a káposzták.
Múlt télen nem sikerült mindet betakarítanom. Néhány a földben maradt, a hó alatt összegömbölyödve.
De idén enyhe volt a tél: a fagyok nem jöttek azonnal. Megpuhultak, megduzzadtak, deformálódtak.
És az első igazi februári fagy mindent jéggé fagyasztott. Az eredmény egy jégbe fagyott káposztatemető.
Groteszk alakok, szinte emberiek.
Ma már a természet különös alkotásának tekintem őket.
Belül csak rothadás van. Térjünk vissza a földbe. Hamarosan jön a trágya.
De az a látvány azon a reggelen örökké az emlékezetemben marad.
Mert mielőtt tudtam volna, mi az, kétségeim voltak.
Remegés.
És pár másodpercig… azt hittem, felébredtem valami miatt.
