Dolgozó anyukaként, akinek nincs családi támogatása, találtam egy bébiszittert, aki segített. Anna, egy csendes diáklány, akit több barátom is melegen ajánlott. Kisgyermekek nevelésére szakosodott, és elsősegélynyújtóként is okleveles volt. Eleinte minden tökéletesnek tűnt.
De egy nap, amikor egy órával korábban értem haza a munkából a tervezettnél, megdöbbentem.
Amikor kinyitottam az ajtót, furcsa csend telepedett rám. A nappaliban dermedt csend uralkodott, ami két kisgyerek számára teljesen alkalmatlan volt. A tévében egy régi rajzfilm ment, játékok hevertek szanaszét a padlón, de nem hallottam semmilyen nevetést, sikolyt vagy játék hangját. Csak nehéz csend volt.
Aztán megláttam a kutyaketrecet, amiben Brunót tartjuk, amikor túl izgatott lesz egy bulin. De ezúttal nem volt kutya a ketrecben.
A lányom volt az, Ellie. Törökülésben ült, mintha a ketrec egy rosszul megépített erődítmény lenne. Az arca vörös és puffadt volt, mintha sírt volna. Az ikertestvére mozdulatlanul állt mellette, mezítláb.
Merev lábbal álltam, képtelen voltam felfogni, mi történik. „Mi folyik itt?” – sikítottam.
Anna, fejét a telefonjába temetve, felnézett és nyugodtan válaszolt, mintha mi sem történt volna. Amit mondott, hihetetlen volt, nem találtam szavakat.
Anna felnézett, és nyugodtan válaszolt: „Ó, állatkertet játszottak. Tigris akart lenni.”
Odamentem Ellie-hez, aki remegett, és azt mondta: „Becsukta az ajtót, anya. Azt mondtam, hogy nem akarok tovább játszani.”
Jeges hideg futott végig rajtam. Ez nem játék volt, ez színtiszta megvetés. Hogy viselhette ezt ilyen könnyen?
Hevesen vert szívvel fordultam Annához. „Tényleg úgy gondolod, hogy ez elfogadható?” – kiáltottam fel.
Gondtalan hangon válaszolta: „Ez csak egy játék, semmi több. A gyerekek imádják az ilyen fantáziadús játékokat.”
Nem hittem el. A szemébe néztem, próbáltam a bűntudat legcsekélyebb jelét is felfedezni benne, de semmi sem volt benne. Csak közöny.
Térdre rogytam, szorosan megöleltem Ellie-t, és azt mondtam: „Ez nem játék, drágám. Soha ne érezd így magad.”
Felálltam, jeges pillantást vetettem Annára, és azt mondtam: „Elmehetsz. Nem akarlak többé itt látni.”
Felkapta a táskáját, eltette a telefonját, és egy szó nélkül elment.
