Rosszallóan néztem a férfira, aki nem adta át a helyét egy terhes nőnek, de pár perccel később, miután megtudtam az okát, szégyelltem magam 😢😢
Azon az estén hazafelé tartottam a munkából. Ahogy csúcsforgalomban lenni szokott, a kocsi túlzsúfolt volt. Az emberek szorosan egymáshoz álltak. Nem tudtam mélyebbre menni, így a bejárati peronon állva maradtam, a korlátba kapaszkodva.
Egy terhes lány állt mellettem. A szokásosnál kicsit nehezebben lélegzett. Az egyik kezével a korlátba kapaszkodott, a másikkal a hasán pihent. Láthatóan nem volt könnyű neki állni.
Akaratlanul is elkezdtem figyelni a velünk szemben ülő férfit. Körülbelül harmincöt-negyven év körüli lehet. Fejhallgatóval. A telefonjára néz, aztán ki az ablakon, majd, úgy tűnik, a lányra. Látja? Persze, hogy látja. A lány majdnem szemben van. De a férfi nem reagál. A lány hallgat, nem kérdez.
Kezdek dühös lenni. Hogy ülhet így? Nem látja, hogy rosszul érzi magát?
Ebben a pillanatban egy remegő, de magabiztos hang hallatszik:
„Fiatalember, engedjen elsőbbséget, a lány terhes. Nehezen áll meg” – mondja a nagymama, kicsit távolabb állva.
A férfi lassan elfordítja a fejét, és nyugodtan válaszol:
– Sajnálom. Nem tudok. Nekem is le kell ülnöm.
Már nyitom is a számat, hogy tiltakozzak: „Hogy érted azt, hogy nem teheted? Férfi vagy!” – de visszafordul az ablakhoz. A nagymama felhorkan, és visszamegy a helyére. A lány állva marad.
Tíz perc telik el. A lány elővesz egy üveg vizet, iszik egy kortyot. A férfi megmozdul. Észreveszem, hogy óvatosan nyúl a táskájáért, megmozgatja a kabátját… és akkor valami nagyon furcsát látok a hátán 😲😲
A póló alatt egy fekete pánt volt. Mint egy orvosi fűzőből.
Pár perc múlva lassan feláll. Nagyon óvatosan. Mintha minden mozdulat fájdalmas lenne. Magához húzza a táskáját, és egyenesen feláll. De nem ül le újra. Feláll, a korlátba kapaszkodva. Aztán halkan a terhes lányhoz fordul:
– Leülhetsz, ha akarsz!
A lány bólint. Némán leül, mintha nem hinne nekem. A fiú mellette áll, a korlátnak támaszkodik, többnyire egy lábon. Odanézek, és látom, hogy remeg a jobb lába. Határozottan nagyon fáj.
Fokozatosan az ajtók felé indul. Megkéri az utasokat, hogy mozduljanak egy kicsit, elnézést kér. A következő megállónál leszáll.
Nem tudtam nem nézni, ahogy elmegy – sántikál, egyik lábáról a másikra áll. És a hátán tisztán látszik – egy kemény orvosi fűző. Ugyanaz, amit gerincsérülések után viselnek.
A lánnyal csendben folytatjuk az utunkat. A padlóra néz. Aztán halkan, szinte suttogva megszólal:
– Nem tudtam… Azt hittem, csak udvariatlan.
Én sem tudtam. Én is gondoltam. Ítélkeztem.
