Egy nő minden nap ugyanazzal a címmel adott levelet a postásnak, de sosem kapott választ: a postás úgy döntött, kideríti, mi folyik itt 😲😱
A postás hozzászokott a reggeli útvonalához. A sok cím között mindig akadt egy, ami különleges érzést keltett benne – egy idős asszony háza, aki egyedül élt egy kis lakásban az első emeleten. Minden nap egy borítékkal a kezében fogadta, amelyen gondosan ugyanaz a cím szerepelt. Mindig ugyanaz a címzett neve, ugyanaz a város, ugyanaz az utca.
– Jó reggelt – biccentett felé a lány.
– Jó reggelt – felelte a postás, és kinyújtotta a kezét a levélért.
„Nem fog eltévedni, ugye?” – kérdezte minden alkalommal.
– Nem fog eltévedni – bólintott, szokás szerint.
Egy nap, miután legyőzte a habozást, megkérdezte, miért érkezik ennyi levél, és egyetlen válasz sem.
„Mondd, kapsz… válaszokat tőle?” – kérdezte óvatosan.
A nő a mellkasához szorította az összehajtott papírdarabot, mintha attól félne, hogy a férfi elveszi tőle.
– Nem, nem jönnek. – Lesütötte a szemét.
– Talán elfoglalt?
– Talán – mondta szomorúan mosolyogva. – A fiam mindig jó fiú volt. Ha tudott volna, válaszolt volna.
A postás valami kellemetlent érzett belül. Minden nap – egy levél. Minden nap – válasz nélkül.
– Elnézést – sóhajtott fel –, de megkérdezhetem… miért ír ilyen gyakran?
A nő mély lélegzetet vett.
– Mert különben elfelejtem a hangját. Elfelejtem a nevetését. Ezekben a levelekben úgy beszélek vele, mint azelőtt.
Este a postás, mivel már nem bírta tovább, elment arra a címre, ahová a leveleket küldte. És akkor valami ijesztőt és nagyon váratlant látott 😢😢
Kiderült, hogy az a személy, akinek szánták őket, sok évvel ezelőtt meghalt.
Másnap ismét az idős asszony ajtajában állt.
– Jó reggelt – mosolygott, és átnyújtott egy új levelet.
– Odamentem – mondta, nehezen találva a szavakat. – El kell mondanom az igazat.
A nő nyugodtan nézett rá.
„A fiad… meghalt” – mondta a postás.
– Tudom – bólintott halkan. – Már régóta tudom.
Tanácstalan volt.
– Miért… betűk?
– Elvesztetted már valaha azt a személyt, akit a legjobban szerettél? – kérdezte olyan halkan, hogy a férfi majdnem megfulladt. – Ha abbahagyom az írást, akkor be kell látnom, hogy elment. És én még nem állok rá készen.
Hallgat. Aztán óvatosan megszólalt:
– Elmehetek hozzád. Meghallgathatlak, ha mondani akarsz nekem valamit.
A nő meglepetten nézett rá – és hosszú idő óta először mosolygott igazán.
– Köszönöm. Nagyon kedves ember vagy.
Attól kezdve már nem hozott neki leveleket. De minden nap eljött hozzá – csak hogy meghallgassa a történeteit. És ezekben a történetekben a fiú tovább élt.
