Úgy érkezett, mint egy emberi bőrbe burkolt forgószél. Haja – hatalmas, megszelídítetlen és lehetetlen figyelmen kívül hagyni – azonnal uralta a termet. Nem csak haj volt; egy erődítmény, egy korona, egy vad birodalom ült a fején.
A fodrász meg sem rezzent. Mosolygott, mintha egy szörnyeteget készülne megszelídíteni. Minden precíz vágással sóhajok hullámoztak végig a szalonon. A tincsek úgy hullottak a padlóra, mint a lehullott felhők, és lassan egy rejtett arc kezdett előbukkanni a káosz mögül. Vajon ez a szabadság… vagy árulás?
Az idő telt, az ollók táncoltak, és végül – az átalakulás teljessé vált. A vad sörény eltűnt, helyét csiszolt elegancia és feltűnő határozottság vette át. Amikor a tükörbe nézett, még ő is alig hitte el, hogy a nő visszanézett rá.
A közönség megdöbbent. Egyesek gyászolták az elveszetteket, mások ünnepelték a feltárultakat.
De csak annyit suttogott egy mindent tudó mosollyal: „Ahhoz, hogy felfedezd önmagad, néha el kell engedned, ami eddig elrejtett.”
Az átalakulása nem csupán hajszálig érő volt – ez a valódi énjének felfedése volt.
