Ember Márk, a magyar színház és film egyik legfelkapottabb fiatal tehetsége, ma már szinte mindenki ismeri a nevét: szerepelt sikeres produkciókban, mint Futni mentem vagy Hogyan tudnék élni nélküled?, és jelenleg is aktívan dolgozik a pályáján, miközben díjakat nyert és fontos filmes‑színházi szerepekben látható.
Azonban a most nyilvánosságra került részletekből kiderül, hogy a ragyogó karrier nem egyenesen ívelt felfelé, és az egyetemi évek alatt olyan megpróbáltatásokkal is szembe kellett néznie, amelyekről kevesen tudnak, pedig a sztár maga beszélt róluk meglepő őszinteséggel egy YouTube‑műsorban.
Márk a Színház‑ és Filmművészeti Egyetemen (SZFE) tanult, ahol még a filmes órák során is tanultaktól eltérő, igazán emlékezetes élményekben volt része. Az egyik legelső feladat az volt, hogy minden diák öt kedvenc filmjét hozza el az órára, egy olyan feladatra, amelynek látszólag semmi köze nem volt a színjátszáshoz, mégis mélyen befolyásolta Márk komfortérzetét és önbizalmát.
„Amikor a Színművészetin Gothár Péterrel volt filmes óránk” – idézte fel a sztár –, akkor az első feladat az volt, hogy mindenki hozza el az öt kedvenc filmjét, és mondja el, miért azokat szereti. Márk elmondta, hogy otthon nem a klasszikus művészfilmek mentek: nem a Sátántangót vetítették karácsonykor, és „anyám nem Simándy Józsefre takarította az ablakokat”. Ehelyett ő és a családja inkább Adam Sandler‑filmeket nézett – egy könnyed, populáris műfajt, amelyet nem gondolt valódi filmes „értéknek”.
Ez a gondolat szorongást keltett benne: „iszonyatosan beparáztam attól, hogy nekem valamit majd mondanom kell” – vallotta be Márk, aki annyira félt az elutasítástól és a tanára véleményétől, hogy hazudott a kedvenc filmjeiről, és egy olyan filmet mondott, amely valójában nem is létezik: egy szerb művészfilmet, amit kitalált, egyszerűen azért, hogy azt képzelje, Gothár Péter számára „elfogadhatóbb” választ ad.
Az egyetemi órán tanító Gothár Péter – aki nemcsak rendezőként és forgatókönyvíróként ismert, hanem Básti Juli első férjeként is – azonban más módon reagált. Márk szerint Gothár annyira nem kedvelte őt személyesen, hogy a nevét sem volt hajlandó megtanulni, és végül egyszerűen csak azt mondta róla, hogy „pomázi vagyok” – utalva arra, hogy inkább lakóhelye alapján azonosította be, mint valódi nevén.
A helyzet furcsaságát és abszurditását tovább fokozta, hogy Gothár még azt is megjegyezte, hogy Pomázon volt egy híres férfikórus, és ezért szólt így Márkra, ami mind a mai napig élénken él az érintett emlékezetében. Márk nem tagadja, hogy később rájött, a hazudozás felesleges volt, és ma már rosszul érzi magát miatta, hiszen úgy érzi, önmagához nem volt elég őszinte akkoriban.
Ez a történet nem csupán egy egyetemi emlékről szól, hanem arról is, hogyan reagálnak a fiatal, ambiciózus művészek akkor, amikor első alkalommal kerülnek egy olyan közegbe, ahol a megítélés és a szakmai identitás kérdései mindent meghatározónak tűnnek. Márk ma már sikeres karriert fut be mind filmben, mind színházban, sőt olyan elismerésekben is részesül, mint az egyik Creator Award díj megnyerése, ami azt mutatja, hogy az egyetemi traumák ellenére a tehetsége és kitartása felülírta a korai nehézségeket.
Ám a sztori – amelyet Márk megosztott – világossá teszi, hogy a művészeti pályán nemcsak a tehetség, hanem az önbecsülés és bátorság kérdése is megkérdőjeleződik, amikor egy fiatal ember egy olyan erős személyiségű tanár előtt áll, mint Gothár Péter. A szakmai elvárások és a személyes szorongás közti feszültség mind a mai napig emlékezetes maradt, és azt is megmutatja, hogy egy híresség is hordozhat olyan történeteket a múltjából, amelyek sokkal emberibbek, mint a szerepek és a díjak.
