Kepes András, a hazai televíziózás, irodalom és oktatás kiemelkedő személyisége, most újabb mélyen személyes és gondolatébresztő vallomást tett közzé arról, miért döntött úgy, hogy felhagy a televíziózás világával, amelyben évtizedeken át meghatározó szereplő volt. A 75 éves író, újságíró és egyetemi tanár az Igazad van című új könyve kapcsán nemcsak a társadalmi párbeszéd fontosságát emelte ki, hanem az emberi kapcsolatok lényegét és az oktatás szerepét is új megvilágításba helyezte – mindezt egy olyan korban, amikor a média felerősíti az egyéni véleményeket és a konfliktusokat.
Kepes András számára a televíziózás világa hosszú ideig nem csupán egy munka volt, hanem a közönséggel való közvetlen találkozás ígérete és lehetősége, amelyben a beszélgetéseken és riportokon keresztül igyekezett az emberek közötti valódi kapcsolódást, párbeszédet elősegíteni. Ugyanakkor azt vallja, hogy a televíziós közegben – még ha kamera előtti jelenlét volt is – nem látta a nézők szemét, vagyis nem tudott közvetlen vizuális visszajelzést kapni az emberek reakcióiról, érzelmeiről és tényleges figyelméről. Ez számára hiányérzetet okozott, amely végül jelentős szerepet játszott abban, hogy elhagyta ezt a világot, és más formában keresett közvetlenebb emberi kontaktust.
A könyvben, amely Igazad van címmel jelent meg, Kepes a vélt igazságainkhoz való ragaszkodásról és arról elmélkedik, hogyan segítheti elő az emberi megértést az, ha nyitottabban és elfogadóbb módon viszonyulunk egymáshoz. Szerinte a modern kommunikáció, különösen az internet és a közösségi média, gyakran olyan „álarcosbálhoz” hasonlít, ahol az emberek szabadon kivetkőznek kontroll alatt tartott viselkedésükből és sokszor a legerősebb érzelmi reakciókat vetítik ki, anélkül hogy valódi párbeszédet folytatnának. Ez a jelenség szerinte hozzájárul a mai társadalmi konflikthatások és félreértések növekedéséhez, és rámutat arra, hogy a kommunikáció nem egyszerűen információcsere, hanem az emberi működés megismerése és tisztelete is egyben.
Kepes azt vallja, hogy a nevelés és az oktatás kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy megtanuljuk megérteni saját működésünket és másokét, és ezt már kisgyermekkorban el kellene kezdeni. Szerinte már az óvodában érdemes volna megtanítani a gyerekeket arra, hogyan kezeljenek konfliktusokat, hogyan reagáljanak mások érzelmi kifejezéseire, és hogyan értsék meg, mi vezet félreértésekhez és hogyan lehet azokat konstruktívan rendezni. Ez a szemléletváltás nem csupán pedagógiai cél, hanem egy olyan társadalmi alap, amely segíthet az emberek közötti mélyebb párbeszéd kialakításában és a közösségi élet harmonikusabb működésében.
Az Igazad van című könyvben Kepes egy tanulságos történetet is megoszt, amelyben egy korábbi lakótelepi konfliktus jutott neki eszébe: amikor egy felső szomszéd a televízió hangereje miatt zavarta az ő családját, többször próbált udvariasan kérni halkítást, de eredménytelenül. Végül a felesége hozott megoldást egy partvis segítségével, amely meglepő módon csökkentette a hangerőt. Ez a kis történet – bár humoros – szimbolikusan rávilágít arra, hogyan reagál az ember a másik viselkedésére, és miként lehet a konfliktusokat emberi módon kezelni vagy feloldani.
A televíziózásból való távozásról szólva Kepes többször hangsúlyozta, hogy számára a közvetlen szemkontaktus, a visszajelzés és az élő kapcsolat jelentette a legnagyobb értéket, amelyet egy színpadon vagy élő előadáson – szemben a képernyővel – könnyebben megkaphat. Amikor egy előadása közben látja a közönség reakcióit, azt az azonnali és közvetlen emberi visszajelzést, amely számára megadja azt az érzést, hogy valóban értik és meghallgatják őt. Ez a tapasztalat segítette abban, hogy ne csak információt közöljön, hanem kapcsolatot építsen az emberekkel – az olvasóival, hallgatóival és tanítványaival egyaránt.
Kepes András nemcsak televíziós múltjáról beszél, hanem arról is, hogyan látja az emberi kommunikáció és megértés jelenlegi kihívásait – és hogyan adhat olyan szemléleti keretet, amely segíthet az egyéneknek és közösségeknek abban, hogy együtt gondolkodjanak, tanuljanak és fejlődjenek. Ő maga úgy véli, hogy az igazi párbeszéd nem csupán a szavak cseréje, hanem annak felismerése, hogy miért ragaszkodunk igazunkhoz, és hogyan tanulhatunk a saját tévedéseinkből az emberi kapcsolatok javára.
