A Játékszín falai között nem mindennapi pillanatoknak lehették tanúi azok a szerencsések, akik jelen voltak a színház legutóbbi gálaestjén. Hernádi Judit, a magyar színművészet élő legendája olyan elemi erővel robbant be a színpadra, ami még a sokat látott szakmabelieket is váratlanul érte. A művésznő, aki az utóbbi időben válogatott fellépéseket vállal, most Bank Tamás igazgató felkérésére tett eleget, és olyat nyújtott, amitől megfagyott a levegő a nézőtéren. Nem csupán egy színészi alakítást láthattunk, hanem egy mélyről jövő, őszinte és fájdalmasan gyönyörű zenei vallomást.
Hernádi Judit hangja, az a semmivel össze nem téveszthető, füstös és karcos orgánum, most is betöltötte a teret, de volt benne valami új, valami megrendítően törékeny. Amikor belekezdett a dalba, mindenki érezte, hogy itt többről van szó egy egyszerű produkciónál. A művésznő minden egyes sorba beleszőtte az élettapasztalatát, a sikereit, a veszteségeit és azt a fajta bölcsességet, amit csak az idő adhat meg az embernek. Bank Tamás, a teátrum vezetője láthatóan megilletődve figyelte a kulisszák mögül, ahogy a közönség szinte egyszerre lélegzik a dívával.
A kollégák szerint Hernádi jelenléte a színházban mindig egyfajta ünnep, de ez a mostani alkalom még a megszokottnál is érzelmesebbre sikerült. „Vannak pillanatok, amikor a technika és a rutin másodlagossá válik, és csak a puszta lélek marad a színpadon” – suttogták a nézőtéren, miközben Judit egy-egy gesztussal vagy egy-egy hosszabb szünettel többet mondott el a világról, mint bármilyen hosszú monológ. Nem tagadta, hogy a készülődés izgalma és a színpadi lámpaláz még ennyi év után is ott dolgozik benne, de amint megszólalt az első akkord, minden félelem elpárolgott.
A dalválasztás is telitalálat volt, hiszen tökéletesen rímelt a művésznő karakterére: egyszerre volt ironikus, melankolikus és büszke. A tapsvihar, ami a produkció végén kitört, percekig nem akart csillapodni, és sokan az arcukon legördülő könnyeket törölgették. Hernádi Judit bebizonyította, hogy a hitelesség és a tehetség nem kopik az évekkel, sőt, nemesedik, mint a jó bor. Bank Tamás elégedettsége érthető volt, hiszen sikerült egy olyan pillanatot teremtenie a Játékszínben, amelyről még hetekig beszélni fognak a budapesti művészvilágban.
Ez az este nemcsak a nosztalgiáról szólt, hanem a jelen erejéről is. Arról, hogy egy ikon hogyan képes újra és újra megújulni, és hogyan tudja a legmélyebb érzelmeket is közvetíteni a hangján keresztül. Hernádi Judit fellépése emlékeztetett mindenkit arra, miért is imádjuk őt évtizedek óta: mert soha nem fél megmutatni az emberi oldalát, a gyengeségét és azt a hatalmas tüzet, ami még ma is ott lobog a szemében. A függöny legördült, de a dal visszhangja még sokáig ott maradt a színház ódon falai között.
