Jákli Mónika édesanyja kilenc hónapon át próbált megbirkózni lánya elvesztésének felfoghatatlan fájdalmával, most azonban először beszélt nyilvánosan arról, mit élt át a tragédia napján. Maya asszony felidézte az utolsó telefonbeszélgetésüket, a kórházban kapott rettenetes hírt és azt a pillanatot, amikor még egyszer megsimogathatta lánya haját. Szavai mögött egy édesanya gyásza áll, aki nemcsak a gyermekét veszítette el, hanem azt a mindennapi közelséget is, amely korábban természetes része volt az életének.
A Magyarországon és Szlovákiában is ismert Jákli Mónika mindössze 31 éves volt, amikor január 21-én halálos autóbalesetet szenvedett. A fiatal influenszer halála sokakat megrázott, de a legnagyobb veszteséget természetesen a családja élte át. Édesanyja, Maya most a Blikknek adott interjúban idézte fel a történteket, és arról is beszélt, hogyan próbálja megőrizni lánya emlékét az unokája, a négyéves Zora számára.
Az édesanya és Mónika között különösen szoros kapcsolat volt. Maya elmondása szerint egyedül nevelte fel gyermekeit, és mindig arra tanította őket, hogy bármilyen nehézségük támad, forduljanak hozzá bizalommal. Lányával nem csupán anya és gyermeke voltak egymásnak: barátnőként is tekintettek egymásra, mindent megbeszéltek, és a mindennapokban is rendszeresen keresték egymást.
A tragédia előtti napon sem sejtettek semmi rosszat. Telefonon beszéltek, ahogyan szinte minden nap, a beszélgetés pedig jó hangulatban telt. Mónika fényképeket küldött édesanyjának Zoráról, Maya pedig arról kérdezgette, hogyan készítette a felvételeket, és miként tudná ő is elkészíteni azokat. Végül azon nevettek, hogy az idősebb asszony nem igazodik el olyan könnyen az okostelefonok világában, mint a lánya.
Ez az egyszerű, hétköznapi beszélgetés lett az utolsó. Akkor még egyikük sem tudhatta, hogy néhány órával később minden megváltozik, és többé nem lesz lehetőségük felhívni egymást. Az ilyen emlékek különösen fájdalmasak lehetnek a gyászban: egy teljesen átlagos nap utólag olyan jelentőséget kap, amelyet az ember abban a pillanatban még nem ismerhetett fel.
Hajnalban azonban Maya telefonjára egyre több nem fogadott hívás és üzenet érkezett. Elmondása szerint csak reggel fél hat körül nézte meg a készülékét. Egy ismerőse közölte vele, hogy Mónika súlyos autóbalesetet szenvedett, és a dunaszerdahelyi kórházba szállították. Az édesanya azonnal indulni akart, hiába figyelmeztette a párja, hogy a sűrű ködben és a csúszós utakon veszélyes lehet vezetni.
Maya Ausztriából indult útnak, és másfél órán belül megérkezett a kórházba. Útközben abban reménykedett, hogy lánya életben van, és az orvosoknak sikerül megmenteniük. Amikor megérkezett, még nem tudta, milyen hír vár rá. Egy nővér bekísérte egy helyiségbe, ahol meglátott egy ágyat, amelyet aranyszínű fólia takart. Először nem akarta elhinni, hogy az a látvány, amely elé tárult, valóban a valóság része.
Az orvos végül közölte vele, hogy Mónikát nem tudták megmenteni. Maya számára abban a pillanatban megszűnt a remény, amelybe az út során kapaszkodott. Nem tudta elfogadni a hírt, és ragaszkodott ahhoz, hogy még egyszer láthassa a lányát. Bár a kórházi dolgozók megpróbálták óvni a látványtól, az édesanya nem akart úgy elmenni, hogy ne búcsúzhasson el tőle.
Amikor lehajtotta a takarást, felismerte Mónikát. A haját kócosnak látta, és ösztönösen megsimogatta. A nővér figyelmeztette, hogy ezt nem szabad, Maya azonban úgy érezte, ezt az utolsó érintést semmi sem veheti el tőle. A Blikknek adott interjúban így idézte fel a pillanatot: „Megsimogattam a kislányomat, akkor utoljára.” Azt is elmondta, hogy végig az járt a fejében: ennek fordítva kellene történnie. Nem neki kellene eltemetnie és gyászolnia a gyermekét.
Az édesanya a baleset körülményeiről szóló találgatásokra is kitért. Határozottan cáfolta azt a korábban terjedő híresztelést, amely szerint Mónikát autóval üldözték volna a tragédia előtt. A nyilvánosságban megjelent feltételezésekkel szemben a saját elmondása szerint nem fogadja el ezt a történetet. A baleset minden részletére vonatkozó találgatások helyett számára a veszteség és a lánya emlékének megőrzése maradt a legfontosabb.
A gyász mellett idővel egy másik, rendkívül érzékeny kérdés is meghatározta a család mindennapjait: Mónika kislányának, Zorának a kapcsolata az édesanyja családjával. A gyermek édesapja Boráros Gábor, akivel Maya elmondása szerint a viszonyuk Mónika halála után még feszültebbé vált. A nyilvánosság előtt is vita alakult ki arról, mennyi időt tölthet a kislány a nagymamájával, és hogyan rendezhető a kapcsolattartás.
Maya visszautasította azt az állítást, hogy el akarná venni Zorát az édesapjától. Azt is tagadta, hogy ő tett volna bejelentést a gyámügynél. Elmondása szerint névtelen bejelentés történt, és a kialakult helyzet miatt végül úgy döntött, hogy hivatalos bírósági határozatot kér a kapcsolattartás rendezésére. Fontos, hogy ezek az édesanya saját nyilatkozatában elhangzott állítások; a családi konfliktus valamennyi részletét nem lehet egyetlen fél beszámolója alapján megítélni.
A bírósági döntés értelmében Zora vasárnap délelőtt tizenegy órától kedd este hat óráig tartózkodhat a nagymamájánál. Maya ezért Ausztriából is rendszeresen útra kel, és akkor is segít a gyermek óvodába jutásában, amikor a kislány nem nála tölti az éjszakát. Azt mondja, mindezt szívesen teszi, mert számára az unokája biztonsága és boldogsága a legfontosabb.
Az új otthon kialakításakor is igyekezett figyelembe venni Zora érzéseit. Mónika fényképei, bútorai és személyes tárgyai is helyet kaptak a lakásban, hogy a kislány számára ismerős maradjon mindaz, ami az édesanyjához kötődik. Maya szerint Zora felismeri a holmikat, és meg is nevezi őket: tudja, melyik asztal és melyik ruha tartozott az anyukájához. A nagymama szeretné, ha ezek a tárgyak később is segítenének megőrizni Mónika emlékét.
A legmegrendítőbb pillanatok közé tartozik, amikor Zora az édesanyjáról kérdez. Maya elmondása szerint a kislány olykor felnéz az égre, és a legfényesebb csillagról azt kérdezi, vajon az az anyukája-e. A nagymama ilyenkor a könnyeivel küzdve próbál megnyugtató választ adni neki. Azt szeretné, hogy Zora úgy nőjön fel, hogy tudja: az édesanyja csodálatos ember volt, és nagyon szerette őt.
Maya számára az unokájával töltött idő egyszerre jelent örömöt és fájdalmat. Zora mosolyában, mozdulataiban és arckifejezésében újra és újra felismeri a lányát, akit elveszített. A közös játék, a sütés és a főzés apró kapaszkodókat jelentenek a nehéz hétköznapokban, és lehetőséget adnak arra is, hogy a kislány szeretetteljes, biztonságos környezetben őrizhesse édesanyja emlékét.
Maya asszony vallomásából világosan kirajzolódik, hogy kilenc hónappal a tragédia után is nehéz szavakat találnia a történtekre. A kórházban átélt búcsú emléke, az utolsó telefonbeszélgetés és a lánya hiánya továbbra is meghatározza az életét. Mégis igyekszik előre tekinteni, mert úgy érzi, Zorának szüksége van rá. A nagymama számára ez ad erőt ahhoz, hogy a veszteség ellenére is továbbmenjen, és mindent megtegyen azért, hogy unokája soha ne felejtse el, milyen szeretet vette körül az édesanyja életében.
