Verebes István megrázó őszinteséggel beszélt élete egyik legsötétebb időszakáról. A színész-rendező felidézte, hogyan jutott el az 1980-as évek végén odáig, hogy kórházba kellett szállítani, miután otthon már úgy érezte, képtelen felállni az ágyról. A háttérben egyszerre állt a magánéleti válság, a válás fájdalma és az a kimerítő munkatempó, amely mellett szinte semmi ideje nem maradt megállni és átgondolni, mi történik vele.
A történetről 2025 márciusában mesélt Kadarkai Endre Hallgatlak – Jótanácsok az élethez című műsorában. Vallomása azért is keltett nagy figyelmet, mert a közönség elsősorban színészként, rendezőként és határozott véleményű közéleti szereplőként ismeri. Ezúttal azonban egy sokkal személyesebb oldalát mutatta meg: azt az embert, aki egy időben már a mindennapi teendőihez sem érezte magában az erőt.
Verebes István elmondása szerint az 1980-as évek végén több súlyos teher nehezedett rá egyszerre. Éppen elvált gyermekei édesanyjától, amit rendkívül fájdalmas időszakként élt meg. Közben az ország politikai és társadalmi átalakulása idején rengeteget dolgozott. Fellépett, rendezett, műsorokat vezetett, és igyekezett minden feladatnak megfelelni. A folyamatos pörgés közben azonban egyre kevesebb figyelmet fordított saját lelkiállapotára.
A színész később önkritikusan beszélt a házasságában elkövetett hibáiról is. Nem próbálta kizárólag a körülményekre hárítani a felelősséget, hanem elismerte, hogy neki magának is szembe kellett néznie a döntéseivel. Ez a felismerés azonban nem egyik napról a másikra következett be, és az odáig vezető út rendkívül nehéz volt számára.
Egy nap otthon ült az ágyon, és azt érezte, egyszerűen nem tud felállni. Felesége, Kánya Kata akkor már elment a színházba, ő pedig segítségért telefonált közeli barátjának, Tordai Hajni jelmeztervezőnek. A nő és orvos férje segített abban, hogy a színész kórházba kerüljön.
Verebes visszaemlékezése szerint már az autóban is súlyos érzelmi állapotba került, sírógörcsök gyötörték. Amikor a kórházba érkezett, az állapotából és a körülményekből adódóan az orvosok azt is mérlegelték, hogy szándékosan tett-e valamit magával, illetve szükség lehet-e gyomormosásra. A színész elmondása szerint erre azt válaszolta, hogy végezzék el a beavatkozást, ha szükséges.
A történet egyik legmegrázóbb része az, ahogyan a következő hónapokat felidézte. Elmondása szerint teljes emlékezetkiesés következett be nála, amely körülbelül fél évig tartott. A felépülés lassú folyamat volt: a sírógörcsök fokozatosan ritkultak, és időre volt szüksége ahhoz, hogy újra megértse saját érzéseit és szembenézzen a múltjával.
Nem egyszerűen arról volt szó, hogy túl sok munkát vállalt. A válás, a lelkiismeret-furdalás, a kimerültség és a személyes bizonytalanság egyszerre jelent meg az életében. Utólag úgy látta, hogy el kellett gondolkodnia azon, milyen ember, milyen hibákat követett el, és mit kell másképp tennie ahhoz, hogy tovább tudjon lépni.
A történet azért is fontos, mert Verebes István nem próbálta hőstörténetté alakítani a történteket. Nyíltan beszélt a saját felelősségéről, a gyengeségeiről és arról, hogy az ember olykor akkor is összeomolhat, amikor kívülről sikeresnek látszik. A színpad, a munka és a nyilvános szereplések mögött ugyanis olyan személyes problémák is meghúzódhatnak, amelyekről a környezet sokáig semmit sem tud.
A színész később az életviteléről is beszélt, és arról, hogy idővel változtatnia kellett a mindennapjain. Több mint harminc éve vidéken él feleségével, és visszafogottabb életet választott, mint amilyet fiatalabb korában folytatott. Egy korábbi interjúban arról is beszélt, mennyire hálás a feleségének, és úgy érezte, a mellette kapott támogatás fontos szerepet játszott abban, hogy másként tekintsen az életére.
Verebes István vallomása 2025-ben ismét ráirányította a figyelmet arra az időszakra, amelyről korábban kevesebbet beszélt. Fontos ugyanakkor tisztázni, hogy a kórházi történet évtizedekkel ezelőtti esemény, amelyet a színész utólag idézett fel. A beszámoló nem azt jelenti, hogy jelenleg ismét kórházi kezelésre szorulna.
A történet legfontosabb tanulsága talán az, hogy a lelki összeomlás nem mindig látható előre, és a külső siker nem feltétlenül árulja el, mi zajlik valakiben. Verebes István számára a felépülés hónapokig tartott, és saját elmondása szerint komoly önvizsgálatra volt szüksége ahhoz, hogy lassan visszataláljon önmagához. Ma már nyíltan beszél erről az időszakról, nem elhallgatva sem a fájdalmat, sem azokat a hibákat, amelyekkel akkor szembe kellett néznie.
