Kornis Mihály neve a magyar irodalom és színház egyik meghatározó alakja, aki nemcsak műveivel, hanem gondolkodásmódjával is folyamatosan reflektorfényben tartja a közönséget. A 2026 januárjában készült interjúban az írólegenda legújabb, Minden ember című családregényéről, saját gyerekkoráról és arról beszél, hogyan formálja az ember emlékezetét a fiatalkor tapasztalata.
A könyv, amelyben Kornis tizenegy és fél éves koráig meséli el életét, nemcsak egy személyes történet, hanem egy mélyebb emberi élmény lenyomata is. A szerző arra is rávilágít, hogy a gyerekkor — éveink egyik legelső, legszabadabb és talán legintenzívebb időszaka — milyen meghatározó szerepet játszik abban, ahogyan később emlékezünk az életre. Olyan részletekről beszél, amelyek első ránézésre jelentéktelennek tűnnek, mégis kulcsszerepet játszanak az identitásunk formálódásában.
A történetek egyik központi eleme a Petőfi Sándor utcai épület, ahol gyerekként felnőtt. Ez a hely nem egyszerű fizikai tér számára, hanem egy olyan világ, ahol a játék, az emlékezés és a felfedezés összekapcsolódik — mintha minden apró részletet egy belső kamerán keresztül rögzített volna. A ház zegzugos lépcsőházai, a fények és árnyékok váltakozása, vagy egy játszótéren elásott „feltámadó” szovjet katona képe mind személyes élmények, amelyek később az írásában is visszaköszönnek.
Kornis úgy fogalmaz, hogy gyerekként különös „meditációs” gyakorlatokat végzett: tudatosan megpróbálta megjegyezni az éppen aktuális pillanat minden részletét — a fényt, a levegő illatát vagy egy épület formáját. Ez az emlékezeti rutin nem csupán gyermeki játék volt, hanem az a belső mechanizmus, amely később írásművészetének egyik alapját képezte. Az emlékezet és az idő kapcsolata így nem elvont fogalom, hanem konkrét életélmények és belső képek gyűjteménye lett az ő számára.
A regény részben ezért is kapott különös hangsúlyt: a gyerekkor, amelyet sokan csak homályos képként őriznek magukban, Kornis szavaival élővé és érzékletessé válik. Ez a megközelítés arra ösztönzi az olvasót, hogy saját emlékeit is újra végiggondolja — nem pusztán mint múltbéli állapotot, hanem mint olyan forrást, amely folyamatosan hat ránk.
Az interjú során Kornis Mihály arra is reflektál, hogyan alakult az írói útja. Elmondja, hogy a felnőttkor beköszöntével újra előjöttek azok az emlékezeti minták, amelyeket gyerekként gyakorolt. Olyan részleteket idézett fel, amelyek később drámáiban, regényeiben és más szövegeiben is megjelentek. A következetes emlékezés és az emlékezet tudatos kezelése tehát nem csupán nosztalgikus motívum, hanem művészi eszköz is Kornis munkásságában.
Egy fontos gondolat, amely az interjúban többször is visszatér, az a halálról és az élet értelméről alkotott felfogása. Kornis arra hívja fel a figyelmet, hogy a halálról alkotott félelem sokszor csupán társadalmi narratíva, míg a tényleges élettapasztalatainkat az itt és most meghatározó módon érthetjük meg. Ez a gondolat szervesen kapcsolódik az emlékezéshez is: amit megjegyzünk, az nem vész el teljesen, hanem része marad életünk történetének.
A szerző a gyermekkor felidézésén túl azt is vizsgálja, milyen hatással vannak a nagyobb történelmi események — például a diktatúrák vagy a társadalmi konfliktusok — az egyéni és közösségi emlékezetre. Bár az interjú nem terjed ki részletekbe bonyolódva történelmi elemzésekre, a felvetett kérdések arra ösztönöznek, hogy elgondolkodjunk azon: milyen módon formálja az emlékezetünk a közösséghez való tartozást, a történelmi események feldolgozását vagy éppen a személyes identitást.
Olvasói és kritikusok egyaránt kiemelik, hogy a Minden ember nem csupán egy személyes memoár, hanem olyan szélesebb spektrumú írás, amely összekapcsolja az egyéni tapasztalatokat a közös emberi élményekkel. A gyerekkor, az emlékezés, az emlékek tudatos feldolgozása és a jelen pillanatra való figyelés mind olyan témák, amelyek nem csupán a szerző, hanem minden olvasó életében is visszaköszönhetnek.
A könyv és az interjú kapcsán könnyen felmerül a kérdés: mit jelent élni egy emberi életet úgy, hogy egyszerre tudatosítjuk a múltat és formáljuk a jelent? Kornis Mihály válasza erre egyszerre személyes és univerzális: az emlékezés nem csupán múltidézés, hanem az élet teljes gazdagságának megélése.
