Kulka János drámai vallomása: A színészóriás őszintén beszélt a szégyenről és a bénító félelemről, ami a sztrókja óta kísérti

Kulka János neve egykor a tökéletes orgánummal, a magabiztos fellépéssel és a színpadi jelenlét megkérdőjelezhetetlen erejével forrt össze. Azonban az a bizonyos sorsfordító nap mindent megváltoztatott, és az ország egyik legnagyobb színésze egy olyan küzdelem közepén találta magát, amelyre senki sem készíthette fel. A művész most Friderikusz Sándor műsorában vendégeskedve tárta fel lelkének legmélyebb és legfájdalmasabb rétegeit, olyan őszinteséggel beszélve az állapotáról, amelytől megállt a levegő a stúdióban. Kulka nem hősnek akart látszani, hanem egy hús-vér embernek, aki nap mint nap megvívja a maga démonaival a harcot.

A beszélgetés során a színész fájdalmas vallomást tett arról a pusztító szégyenérzetről, amely a betegsége óta beárnyékolja a mindennapjait. Elárulta, hogy bár a rajongók szeretete töretlen, ő maga sokszor érzi úgy, mintha cserbenhagyta volna önmagát és a közönségét. „Szégyellem magam” – mondta ki a nehéz szavakat, utalva arra a gátra, amit az afázia és a fizikai korlátok jelentenek számára. Ez a belső vívódás sokszor odáig fajul, hogy legszívesebben elrejtőzne a világ elől, mert úgy érzi, a régi énje és a jelenlegi állapota közötti szakadék áthidalhatatlan. A félelem pedig, hogy nem értik meg, vagy hogy sajnálattal néznek rá, állandó kísérőjévé vált az elmúlt években.

Kulka János arról is beszélt, hogy a sztrók nemcsak a testét, hanem a személyiségét is átformálta. A korábbi magabiztosság helyét átvette egyfajta törékenység, amellyel még mindig tanul együtt élni. Friderikusz kérdéseire válaszolva elmondta, hogy a magány néha a legrosszabb tanácsadója, mégis sokszor vágyik a csendre, hogy feldolgozza azt a veszteséget, amit a hivatása háttérbe szorulása jelent. A nézők számára torokszorító volt látni, ahogy a magyar színházművészet óriása küzd minden egyes szóért, miközben a tekintetében ott vibrált az a mély intellektus és érzelemvilág, ami miatt egy ország zárta a szívébe. Ez a találkozás nem csupán egy interjú volt, hanem egy segélykiáltás és egyben tanúbizonyság az emberi méltóság mellett, amely még a legnehezebb időkben is képes utat törni magának a legsötétebb félelmeken keresztül is.