Mácsai Pál, a magyar színházi élet egyik legmeghatározóbb alakja, a 65. születésnapja alkalmából adott megrázóan őszinte interjút, amelyben nemcsak az elmúlt évtizedek sikereiről, hanem az élet végességéről és az elengedés művészetéről is vallott. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas művész, aki 2025-ben, több mint két évtized után köszönt el az Örkény István Színház igazgatói székétől, most egy olyan bölcsességgel és higgadtsággal tekint vissza az útjára, amely sokakat megdöbbentett. „Azt hiszem, eljött az idő, hogy szembenézzek azzal: semmi nem tart örökké, és a színházi világban elért eredményeim is csak a jelennek szólnak” – fogalmazott a színész-rendező.
A visszavonulás és az igazgatóváltás folyamata Mácsai számára nem egy hirtelen döntés, hanem egy tudatos, évekig tartó belső munka eredménye volt. Mint elárulta, már három évvel a pályázatának lejárta előtt eldöntötte, hogy nem indul újra, mert úgy érezte, a színháznak és neki is a váltás az érdeke. „Egy színház jelenét a jövő írószerével kell írni, ez pedig a fiatalabbaké” – mondta korábban, és tartotta is magát ehhez. Az Örkény Színház alapító igazgatójaként egy olyan korszakot zárt le, amelyben a társulat, a repertoár és a nézőközönség is eggyé vált az ő esztétikai világával, de most örömmel adta át a stafétát, hogy végre újra csak az alkotásra, a tanításra és az írásra koncentrálhasson.
A 65 év nemcsak egy szám Mácsai Pál számára, hanem egy olyan állapot, amelyben a tizenéves kori lelkesedés találkozik a felnőttkor tapasztalatával. Elmondása szerint a feje most is úgy zsong a tervektől, mint 17 évesen, de már nincs benne az a kényszeres bizonyítási vágy, ami fiatalabb korában hajtotta. Az anyagi helyzetéről is szokatlan nyíltsággal beszélt: bevallotta, hogy szeret jól élni, de a luxust nem a tárgyakban, hanem a szabadságban és a minőségi időben méri. A hospice-ügy melletti elkötelezettsége is azt mutatja, hogy mélyen foglalkoztatja az emberi méltóság és az élet utolsó szakaszának szépsége.
Mácsai Pál életműve és jelenléte megkerülhetetlen marad, még ha ő maga szerényen is nyilatkozik a saját hagyatékáról. A Terápia című sorozat pszichoterapeutájaként vagy Örkény István szellemi örököseként egyaránt beírta magát a közönség szívébe. Bár a „színházi pápa” jelzőt sosem szerette, vitathatatlan, hogy távozása az igazgatói székből egy korszak végét jelenti. Most azonban, a 65. évfordulón nem a búcsúé a főszerep, hanem az újrakezdésé: egy olyan művészé, aki mer megállni, visszanézni, és emelt fővel továbblépni az ismeretlenbe.
