Tovább gyűrűzik a magyar színházi szakmát érintő vita: Verebes István nyílt levélben reagált Molnár Áron Máté Gábornak címzett videójára, és több ponton is élesen bírálta a fiatalabb színész megközelítését. A konfliktus középpontjában az Eszenyi Enikővel kapcsolatos ügy, illetve Máté Gábor korábbi nyilatkozata áll. Verebes szerint Molnár Áron jogos indulattal beszél a történtekről, ám szerinte közben túl messzire megy, amikor egy egész színházi generációról mond ítéletet.
A vita előzménye, hogy Molnár Áron videóban fordult Máté Gáborhoz, miután a Katona József Színház korábbi igazgatója egy interjúban megszólalt Eszenyi Enikő ügyéről. Máté Gábor arra reagált, hogy Eszenyi Enikő bocsánatkérése után is sokan további következményeket várnak, és többek között azt kérdezte: „Mit csináljon még? Haljon meg?” Molnár Áron szerint azonban ezzel félrecsúszik a vita lényege, mert szerinte nem Máté Gábor feladata eldönteni, hogy az érintettek elfogadják-e a bocsánatkérést.
Molnár Áron a videójában arra is felhívta a figyelmet, hogy szerinte a feltételes módban megfogalmazott sajnálkozás önmagában nem tekinthető valódi bocsánatkérésnek. Úgy fogalmazott, hogy az áldozatoknak kell meghagyni a jogot annak eldöntésére, elfogadják-e Eszenyi Enikő bocsánatkérését. Ez a megszólalás váltotta ki Verebes István reakcióját.
Verebes István a Népszavában megjelent véleménycikkében nem azt állította, hogy Molnár Áron minden felvetése téves lenne. Éppen ellenkezőleg: azt írta, hogy érti a fiatal színész szenvedélyességét, és az érveit sem akarja egyszerűen megkérdőjelezni. A problémát elsősorban a hangnemben és az általánosításban látja. Szerinte Molnár már videója első mondatával olyan tónust ütött meg, amely szerinte méltatlan Máté Gáborhoz.
Verebes szerint Máté Gábor a magyar színházi szakma egyik nagyra becsült alakja, akinek színészi, rendezői, színházigazgatói és pedagógusi munkáját is hosszú pályafutás jellemzi. Éppen ezért kifogásolta, hogy Molnár Áron olyan hangon szólította meg, amelyet szerinte más esetekben olyan emberekkel szemben használ, akiket súlyosan elmarasztal. Verebes úgy látja, hogy ez a megközelítés már önmagában eltolja a beszélgetést a szakmai vita irányából.
A nyílt levél egyik legélesebb része éppen ezért arról szól, hogy Verebes szerint Molnár Áron nem egyszerűen vitatja Máté Gábor álláspontját. Úgy látja, hogy a fiatal színész egy egész nemzedéket von felelősségre. Innen származik az írás egyik legerősebb mondata is: „Élből ítéletet mondasz egy generáció fölött.”
Verebes különösen a többes szám használatát kifogásolta. Molnár Áron ugyanis a videóban az idősebb színházi generációról többes számban beszélt, és olyan megfogalmazásokat használt, amelyek Verebes értelmezésében egy egész nemzedéket tesznek felelőssé a szakma problémáiért. A Jászai Mari-díjas színész ezt átgondolatlan és igazságtalan általánosításnak tartja, mert szerinte az egyes művészek életútját és döntéseit nem lehet pusztán a generációjuk alapján megítélni.
A vita egy másik fontos pontja a színházi szakma működésének kérdése. Molnár Áron korábban arról beszélt, hogy a fiatalabb generáció már nem akar úgy viszonyulni a hatalommal való visszaéléshez, ahogy azt szerinte a korábbi nemzedék tette. Verebes István viszont azt hangsúlyozta, hogy ő és Máté Gábor nem rendelkeztek olyan saját „rendszerrel”, amelyet szabadon alakíthattak volna. Megfogalmazása szerint ők mások által létrehozott rendszerekben dolgoztak, és nem volt olyan hatalmuk, amely alapján az egész korszakot rajtuk lehetne számon kérni.
Verebes azt is visszautasította, hogy a Vidnyánszky Attila nevéhez kötött színházi rendszer kialakulásának felelősségét Máté Gáborra vagy rá lehessen terhelni. Szerinte igazságtalan egy egész nemzedéket felelőssé tenni egy olyan struktúráért, amelyet nem ők hoztak létre. A vita ezen a ponton már túlmutat az Eszenyi-ügy konkrét részletein, és egy sokkal régebb óta létező generációs konfliktust is felszínre hoz.
A történetben ugyanakkor fontos különválasztani azt, amiben Verebes egyetért Molnár Áronnal, attól, amit vitat. Verebes nem azt állítja, hogy a színházi szakmában ne lennének jogos sérelmek vagy problémák. Ellenkezőleg, írásában maga is elismeri, hogy az elégedetlenségnek van alapja, és az ügyben érintett szereplők bizonyos kérdésekben adósak a nyilvánosságnak. A kritikája inkább arra irányul, hogy Molnár Áron szerinte nem kínál konkrét megoldást a felvetett problémákra.
Verebes szerint ezért a vita jelenlegi formája nem feltétlenül visz közelebb a megoldáshoz. Úgy látja, hogy a kemény kijelentések és az egymással szembeni általánosítások inkább tovább mélyítik a szakadékot a színházi szakmán belül. Szerinte a konfliktus egyik veszélye éppen az, hogy a valódi problémák megvitatása helyett egyre inkább egymás minősítése kerül előtérbe.
Az is vita tárgya, hogy pontosan kinek kellene felelősséget vállalnia az Eszenyi-ügy lezárásáért. Verebes szerint Molnár Áron olyan számonkérést kér Máté Gábortól, amely szerinte inkább a Főváros és az akkori döntéshozók feladata lenne. Ezzel azt hangsúlyozza, hogy egy korábbi színházigazgató véleményét nem szabad összekeverni azzal, hogy milyen intézményi döntések születtek vagy nem születtek egy adott ügyben.
A vita közben más színészek is megszólaltak. Máté Gábor Eszenyi Enikővel kapcsolatos kijelentéseit Lengyel Tamás is bírálta, így az ügy nem kizárólag két ember közötti nézeteltérésként jelenik meg. A különböző megszólalások azt mutatják, hogy a magyar színházi világon belül eltérő álláspontok alakultak ki arról, hogyan kellene beszélni a korábbi hatalmi visszaélésekről, a felelősségről és a bocsánatkérésről.
Molnár Áron álláspontjának középpontjában az áldozatok szempontja áll. A színész-aktivista szerint nem a kívülállóknak kell meghatározniuk, hogy egy bocsánatkérés elegendő-e, hanem azoknak, akik közvetlenül érintettek voltak. Ezzel szemben Verebes elsősorban azt kifogásolja, hogy a vita során ne lehessen automatikusan egy egész generációra kiterjeszteni bizonyos személyek vagy intézmények felelősségét.
A két álláspont között tehát nem feltétlenül az a legnagyobb különbség, hogy egyikük szerint léteznek-e problémák a színházi világban. Inkább arról folyik a vita, hogyan lehet ezeket a problémákat számon kérni, és kit lehet felelőssé tenni értük. Molnár Áron az újabb generáció szigorúbb elszámoltatását képviseli, Verebes István pedig arra figyelmeztet, hogy az általánosítás igazságtalan lehet azokkal szemben, akik saját pályájuk során más körülmények között dolgoztak.
Verebes írásának hangvétele mindvégig határozott maradt, de a végén valamelyest enyhített a konfliktuson. Bár visszautasította azt a gondolatot, hogy neki vagy a hozzá hasonló generáció tagjainak egy új rendszerhez kellene igazodniuk vagy el kellene hallgatniuk, végül egy sokkal békülékenyebb mondattal zárta gondolatait. Arra kérte a fiatalabbakat, hogy „legalább hagyjátok magatokat továbbra is szeretni”.
A nyílt levél így egyszerre lett kritika és párbeszédre tett kísérlet. Verebes István egyértelműen megvédte Máté Gábort, és vitatta Molnár Áron módszerét, miközben maga is elismerte, hogy a színházi szakma problémáiról beszélni kell. A vita azonban ezzel aligha zárult le. Az elmúlt napok megszólalásai alapján egyre világosabb, hogy a konfliktus nem pusztán egyetlen ügy körül forog, hanem arról is, hogyan viszonyul egymáshoz a magyar színházi világ két generációja.
A kérdés ezért most már az is, hogy lesz-e újabb válasz Molnár Áron részéről. Verebes István ugyanis nem egyszerűen vitatta a fiatal színész egyik állítását, hanem egy egész megközelítést kérdőjelezett meg. A színházi botrány pedig ezzel újabb fejezethez érkezett: a vita már nemcsak arról szól, mi történt korábban, hanem arról is, hogyan lehet egy szakmát úgy megújítani, hogy közben ne váljon egyetlen nemzedék kollektív felelősségének kérdésévé.
