Tíz év telt el azóta, hogy Csoóri Sándor örökre távozott, mégis van valami különös abban, ahogyan az ember ma megáll a sírjánál. A Kossuth-nagydíjas költő, író és esszéista 2016. szeptember 12-én hunyt el, emléke azonban a magyar irodalomban és közéletben továbbra is jelen van. A tizedik évfordulón friss felvételek készültek a sírjáról, és a látvány önmagában is sokat mond arról, hogy nem felejtették el.
Csoóri Sándor sírja az Óbudai temető díszparcellájában található. A Nemzeti Örökség Intézetének nyilvántartása szerint a költő 1930-ban született, 2016-ban hunyt el, sírhelye pedig védett.
A sír környéke most is rendezett és gondozott. A beszámoló szerint levendulabokrok és ültetett virágok veszik körül, az évforduló alkalmából pedig friss, fehér rózsákból és fehér szegfűkből álló csokor is került a sírra. Talán éppen ez az a részlet, ami mellett nehéz egyszerűen továbbmenni: a virágok azt mutatják, hogy tíz év után is vannak, akik személyesen vagy jelképesen visszatérnek hozzá.
Csoóri Sándor neve azonban jóval többet jelentett a verseknél. A magyar irodalom egyik meghatározó alakja volt, akinek életművében az egyéni sors, a közösség, a magyarság és a társadalom kérdései is erősen jelen voltak. Már az ötvenes években felfigyelt rá az irodalmi élet, miközben pályája során többször került szembe az akkori politikai rendszerrel.
1953-ban egyszerre több verse is megjelent a Csillag és az Irodalmi Újság hasábjain. Írásait társadalmi érzékenység és a korszak problémáira adott kritikus hang jellemezte. Később azonban nemcsak költőként, hanem esszéistaként és forgatókönyvíróként is jelentős munkát végzett.
A pályája egyik fontos állomása volt a filmművészet is. Kósa Ferenccel és Sára Sándorral együtt olyan alkotások létrejöttében vett részt, amelyek a magyar társadalom és a vidéki élet kérdéseit is megmutatták. A Tízezer nap című film különösen ismertté vált, és később a magyar filmtörténet fontos alkotásai között tartották számon.
Csoóri számára ugyanakkor az irodalom és a közélet nehezen volt elválasztható egymástól. Az 1980-as évektől a szellemi és politikai ellenzék egyik meghatározó alakja lett. Részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében, 1987-ben pedig a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjai között volt. Később a Magyarok Világszövetségének elnöki tisztségét is betöltötte.
Életművét több jelentős díjjal ismerték el. Kossuth-díjat 1990-ben kapott, majd 2014-ben a Nemzet Művésze lett. A Nemzeti Örökség Intézetének összefoglalója szerint József Attila-díjban, Magyar Örökség Díjban és más állami kitüntetésekben is részesült.
Halálhíre 2016. szeptember 12-én érkezett. A költő ekkor már hosszabb ideje súlyos beteg volt. Kilencvenedik életévét sem érte meg: 86 évesen hunyt el. Temetésén több olyan alkotó és közéleti személyiség búcsúzott tőle, akik életének és munkásságának fontos tanúi voltak.
Tíz évvel később azonban nem csupán a díjak és az életrajzi adatok miatt kerül ismét a figyelem középpontjába. A sírjáról készült friss felvétel egészen más módon idézi fel az alakját.
A levendula, a virágok és az évfordulóra elhelyezett fehér csokor egyszerű látvány. Mégis van benne valami csendes és személyes. Nem egy múzeumi vitrint látunk, nem egy könyvtári polcot, hanem egy sírhelyet, amelyet tíz év elteltével is gondoznak.
Talán ez az, ami igazán megállítja az embert.
Csoóri Sándor már nem írhat új verset, nem adhat interjút, és nem mondhatja el újra azokat a gondolatokat, amelyekkel évtizedeken keresztül formálta a magyar kulturális életet. A művei azonban tovább olvashatók, az általa létrehozott szellemi örökség pedig tovább él.
A sírjánál állva így egyszerre válik kézzelfoghatóvá az elmúlás és az emlékezet. Tíz év hosszú idő, egy alkotó életművének esetében azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az idő mindent elhalványít.
Csoóri Sándor sírja ma is ott van az Óbudai temetőben, gondozottan, virágok között. A tizedik évfordulón elhelyezett fehér virágok pedig talán nemcsak egy költő halálára emlékeztetnek, hanem arra is, hogy amit egy ember életében maradandóan létrehoz, az sokszor jóval tovább él, mint ő maga.
