A magyar színjátszás és televízió világában fogalomként ismert Kulka János most olyan őszinte és megrázó vallomást tett, amelyet kevesen vártak tőle. A Kossuth‑díjas művész tíz évvel azután, hogy súlyos sztrókot kapott, nyíltan beszélt arról, hogyan változtatta meg ezt az élmény az életét, mit érzett a betegség közben, és hogyan él ma a mindennapjaiban.
Kulka az Hallgatlak – Jótanácsok az élethez című podcastban részletesen felidézte a sztrók pillanatát, amikor teljesen váratlanul tört rá az esemény. A történet szerint épp a partnerével volt, amikor hirtelen rosszul lett: „Csókolóztunk, levettem az inget, hátrafordultam, és kész… húsz másodperc szar volt nagyon. Majdnem meghaltam” – mesélte. Emlékei szerint ekkor lebegni érzett, és még azt is látta, ahogy a kedvenc kutyáját, Bercit játszani. Az élet és a halál közti határ között töltött pillanatok olyan mélységgel hagytak nyomot benne, amelyet nehéz szavakba önteni.
Azóta a mindennapjai teljesen megváltoztak. Újra meg kellett tanulnia járni és beszélni, és bár az állapota folyamatosan javul, már soha nem lesz olyan, mint régen. Ma már gyakran biceg, beszédzavarokkal küzd, és napjai nagy részét egyszerű, hétköznapi tevékenységek töltik ki: reggelit készít a kutyájának, olvassa a híreket, kávézik, pihen vagy tornázik az Uzsoki Utcai Kórház rehabilitációs részlegén. „Más vagyok, nagyon, nagyon más lettem. Nem tudom megfogalmazni. Más vagyok” – mondta, ezzel aláhúzva, mennyit változott az élete az elmúlt években.
Kulka azt is bevallotta, hogy hiányolja korábbi, rendkívül aktív életét, tele előadásokkal, filmekkel és tervekkel. Jelenleg korlátozott számú szerepet vállal, például a Halál Velencében című darabban látható, de csak könnyített szerepekben és minimális előadásszámban. „Hatvannyolc évesen a napjaim nagy része üresjárat. Nincs dolgom” – fogalmazott, és arról is beszélt, hogyan változott meg a testképéhez és önbizalmához való viszonya.
A betegség utáni rehabilitáció évei alatt Kulka komoly átalakuláson ment keresztül: leállt a dohányzással és az alkohollal, és a fizikai és lelki felépülésre helyezte a hangsúlyt, miközben rendszeresen jár pszichológushoz és masszőrhöz. A sztrók után eltelt években a családja, különösen nővére, Janina, mellett állt mellette, és sokszor említette, hogy nélküle nem ment volna ilyen messzire.
Talán a legszembeötlőbb rész a beszélgetésben az volt, amikor a haláltól való félelméről kérdezték. Kulka drámai őszinteséggel azt mondta: „Nem félek a haláltól. Várom. Nem félek.” Ez a kijelentés nemcsak a saját életének megélését tükrözi, hanem azt a nyers, mély belső utat is, amin az elmúlt évtizedben végigment – egy olyan utat, amelyet mélyen átformált a betegség árnyéka és az élet apró, mindennapi pillanatainak újraértékelése.
