Valami olyat mondott Kiss Kató léleklátó, amit az egész ország érzett, de kimondani senki sem mert. Jákli Mónika nem ment el teljesen. A fiatal édesanya lelke ott maradt – ott, ahol a leginkább kellett: a kislánya mellett.
A tragédia, amely szerda hajnalban rázta meg az országot, a 63-as főúton következett be, Nagymegyer és Alistál között. Jákli Mónika halálos balesetet szenvedett. Azóta rengeteg találgatás látott napvilágot, a kommentek ezrei pörögtek, az emberek keresték a választ arra, ami talán megmagyarázhatatlan. Most Kiss Kató szólalt meg – az a léleklátó, akire még a korábban szkeptikusak is odafigyelnek.
Kiss Kató nem egyszerűen az érzéseiről beszélt. A túlvilágról érkező intuíció mellett a számmisztikát is segítségül hívta, hogy közelebb kerüljön az igazsághoz. És amit mondott, az egyszerre volt megrendítő és megdöbbentő.
Elmondta: amikor egy lélek váratlanul, hirtelenül szakad el a testtől – például egy baleset által –, akkor sokkal zaklatottabb állapotban indul el, mint akkor, ha felkészülhetett volna a halálra, mondjuk egy súlyos betegség esetén. A test és a lélek között ilyenkor egyfajta megrázkódtatás keletkezik, amit a léleknek fel kell dolgoznia. Nagyjából egy hétre van szüksége ahhoz, hogy teljesen megértse, mi történt vele – hogy végignézze élete filmjét, és szembenézzen minden erényével és hibájával, őszintén, minden szépítés nélkül.
Ez az önvizsgálat nem ítélet. Inkább egy mély, belső elszámolás. És aztán jön a negyvenketted nap – az a pont, amikor a lélek döntést hozhat. Vagy újra leszületik egy testbe, és folytatja a földi tanulást, vagy marad a másik oldalon, és valaki életét segíti, kíséri láthatatlanul.
Kiss Kató szerint Jákli Mónika lelke ezt a döntést már meghozta. Nem választotta az újjászületést. Ott marad, ahol a leginkább szükség van rá – a kislánya életének közelében. Láthatatlanul, de jelenlévően. Kíséri őt, figyeli, óvja.
A léleklátó azt is hozzátette: Móni lelke sokat gondol édesanyjára is, akivel nem töltött annyi minőségi időt, amennyit szeretett volna, vagy amennyit talán kellett volna. Ez a gondolat különösen nehéz, és talán az egyik legfájdalmasabb, amit elmondott.
A számmisztika sem hagyott kétséget Kiss Kató számára. Jákli Mónika születési és halálszáma egyaránt ötös – ez a szám, magyarázta a léleklátó, a tragédia eljövetelére utalhat. Az ilyen dátumokat szinte lehetetlen kikerülni. Ha Móni aznap nem ül autóba, a sors akkor is utolérte volna – valahogy, valamikor. A halála sorsszerű volt.
De Kiss Kató nem csak a végzetről beszélt. Szólt arról is, hogyan próbál egy eltávozott lélek jelet adni az itt maradottaknak. Villódzó lámpák, ki-be kapcsoló elektromos eszközök, halk hangok, amelyek hol felerősödnek, hol elhalnak. Váratlan helyen megjelenő tollpihék. Ismerős illat egy zárt szobában, ahol senki sem járt. Fuvallatot, hőingadozást érzünk – és valahol belül tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.
Mindez talán nehéz befogadni. De sok ember számára ezek a jelek nem üres babona – hanem az egyetlen kapocs, ami maradt. Az egyetlen módja annak, hogy higgyük: aki elment, az nem ment el teljesen.
