Az Örkény István Színház alapító igazgatója, a magyar kulturális élet egyik legtekintélyesebb alakja, Mácsai Pál olyan bejelentést tett, amely alapjaiban rázta meg a színházi szakmát és a közönséget egyaránt. A művész egy minden eddiginél őszintébb interjúban vallott arról a belső vívódásról, amely végül ahhoz a döntéshez vezette, hogy több évtizednyi sikeres vezetés után átadja a stafétát. Mácsai elárulta: a háttérben zajló folyamatok és a színházi struktúra átalakulása olyan pontra érkezett, ahol már nem tudta tovább halasztani a nagy lépést. A levegő megfagyott a stúdióban, amikor kifejtette, hogy az intézményvezetés ma már olyan terheket ró az emberre, amelyek felemésztik az alkotói energiákat.
A beszélgetés során a színművész-igazgató kitért arra is, hogy a döntése mögött nem csupán a fáradtság, hanem egyfajta mély felelősségérzet is áll a társulata és a jövő generációi iránt. Úgy érzi, a színháznak vérfrissítésre van szüksége ahhoz, hogy megőrizze azt a szellemi függetlenséget és frissességet, amit ő maga álmodott meg az alapításkor. Mácsai Pál őszintén beszélt a váltás nehézségeiről, a titokban tartott előkészületekről és arról a furcsa kettősségről, amikor egy alkotó elengedi élete fő művét, hogy teret adjon valami újnak. A környezetéből származó hírek szerint a bejelentés pillanatáig csak a legszűkebb kör tudott a terveiről, így a hír mindenkit váratlanul ért.
A jövővel kapcsolatban Mácsai elárulta, hogy nem vonul vissza a művészettől, sőt: a filmek világa felé fordítja figyelmét, ahol új kihívások várják. Elmondása szerint a kamera előtti és mögötti munka most olyan szabadságot kínál neki, amit a napi szintű színházvezetési feladatok mellett már rég nem érezhetett. Ez az új kezdet egyszerre ijesztő és felszabadító számára. A szakma szerint Mácsai távozása egy korszak végét jelenti, de a művész hangsúlyozta, hogy az Örkény szellemisége nélküle is tovább él majd, hiszen az alapok szilárdabbak, mint valaha.
Az interjú végén Mácsai Pál láthatóan megkönnyebbülten beszélt a rá váró „civil” életről is, ahol végre több időt szentelhet azokra a dolgokra, amiket az elmúlt húsz évben a színház oltárán feláldozott. A rajongók és a kritikusok egyaránt keresik a válaszokat a döntése mögött meghúzódó rejtett okokra, de a művész szavai egyértelműek: eljött az idő a távozásra, és nincs visszaút. Ez a vallomás nemcsak egy karrier állomása, hanem egy mélyen emberi történet az elengedésről, a bátorságról és a megújulásról, amely után a magyar színházi térkép már sosem lesz ugyanolyan, mint eddig volt.
