Tizenkét év telt el azóta, hogy Sztankay István 2014. szeptember 12-én, 79 éves korában elhunyt. A Nemzet Színésze azonban máig azok közé a művészek közé tartozik, akiknek hangját és alakításait generációk őrzik. Halálának évfordulóján ismét előkerültek róla a régi emlékek, és a figyelem ezúttal a Farkasréti temetőben található végső nyughelyére is ráirányult.
A sírhoz érve nem egy látványosan feldíszített emlékhely fogadja az embert. Éppen ellenkezőleg. A friss fotókon egy meglehetősen csendes, természetközeli síremlék látható. Az örökzöld növény már részben ráterül a sírkőre, közepén pedig egyetlen szál fehér rózsa emelkedik ki. Ez az egyszerű látvány különös hangulatot ad a nyughelynek.
Sztankay István sírja a Farkasréti temetőben található, a Nemzeti Sírkert nyilvántartása szerint a 25-ös parcellában, és 2018 óta védett sírhely.
A színész halálát követő években a családja gondoskodott arról, hogy a nyughely rendezett maradjon. Korábbi beszámolók szerint özvegye, Bedők Bea és gyermekei rendszeresen gondozzák a sírt, miközben rajongók és tisztelők is felkeresik, hogy leróják kegyeletüket.
A mostani fotók mégis egészen más érzést keltenek, mint egy zsúfolt emlékhely képei. Nincsenek hatalmas koszorúk, nincs feltűnő díszítés. Van viszont egy gondozott sír, egy terjeszkedő örökzöld és egyetlen fehér rózsa.
Talán éppen ez a visszafogottság teszi olyan megindítóvá.
Sztankay István neve egykor szinte minden magyar otthonban ismerősen csengett. Jellegzetes, rekedtes hangja miatt nemcsak a színházban és a filmvásznon vált népszerűvé, hanem szinkronszínészként is. Ő volt többek között Jean-Paul Belmondo és Tony Curtis egyik állandó magyar hangja, így azok is jól ismerhették a hangját, akik talán nem jártak rendszeresen színházba.
Pályája azonban korántsem indult könnyen. Görögkatolikus pap gyermekeként született, és a továbbtanulásért többször is meg kellett küzdenie. Dolgozott többek között segédkántorként, kifutófiúként és fizikai munkásként is, mielőtt harmadik próbálkozásra felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.
Később a magyar színjátszás meghatározó alakjává vált. Játszott a Nemzeti Színházban, a Madách Színházban és a József Attila Színházban is. Filmjei és televíziós szerepei mellett különösen emlékezetes volt Schütz Ilával alkotott színpadi párosa, amelyet a magyar közönség máig számon tart.
Munkásságát számos rangos elismeréssel jutalmazták. Kétszer kapott Jászai Mari-díjat, 1978-ban érdemes művész lett, 1998-ban Kossuth-díjat kapott, 2012-ben pedig a Nemzet Színészévé választották.
Életének utolsó időszaka már jóval csendesebb volt. Hosszú betegség után hunyt el 2014. szeptember 12-én. Utolsó útjára a Farkasréti temetőben kísérték, ahol azóta is ott nyugszik.
A sírjánál ma látható egyetlen fehér rózsa ezért sokkal többet jelenthet egyszerű virágnál. Nem tudhatjuk, pontosan ki helyezte el, és azt sem, milyen személyes történet kapcsolódik hozzá. De a látvány azt mutatja, hogy tizenkét évvel a halála után is vannak, akik gondolnak rá.
És ez különösen érdekes egy olyan színész esetében, akinek egyik legnagyobb öröksége éppen a hangja volt.
A hang ugyanis nem látható, mégis képes évtizedekig megmaradni az ember emlékezetében. Egy-egy filmrészlet, egy régi szinkron, egy televíziós jelenet vagy egy színházi felvétel újra előhívhatja ugyanazt az ismerős orgánumot.
A Farkasréti temető csendjében azonban már nincs szükség színpadra vagy kamerára. A sírkő és a rajta nyugvó örökzöld szinte teljesen más történetet mesél.
Egy olyan ember nyughelyét látjuk, akinek életében taps, reflektorfény és országos ismertség jutott. Ma pedig egyetlen fehér rózsa és a temető csendje veszi körül.
Sztankay István neve azonban továbbra is ott van a magyar színház- és filmművészet történetében. A Nemzeti Sírkert nyilvántartása ma is őrzi a nevét és sírhelyét, miközben egykori alakításai és jellegzetes hangja tovább él azok emlékezetében, akik ismerték a munkásságát.
Talán éppen ezért olyan különös megállni a sírjánál.
Nincs szükség nagy gesztusokra. Elég az örökzöld, a csend és egyetlen fehér rózsa. Tizenkét évvel Sztankay István halála után ez a visszafogott kép talán többet mond az emlékezésről, mint bármilyen látványos emlékmű.
